Egy kedves ismerősöm írását osztanám meg veletek. Elgondolkodtató.

? internetes . Helyesebb lenne azt mondani, , de internetes. Vagy csupán én látom úgy, mennyire taszítja egymást ez a két szó?

Naplót írni, magamnak, azt értem. Csak úgy, senkinek. Leírni fájdalmat, vágyat, álmot, várva várt találkozást, elmaradt találkozást, kiírni magamból, hogy elfelejthessem, vagy épp leírni, hogy évek múltán fellapozhassam és emlékezhessek. Naplót írni az interneten? A neten, ami mindenki számára elérhető? Ez valami modernkori vívmány lehet?

Julival a főiskolai évek alatt állandóan együtt lógtunk. A suli mellett (vagyis sokszor helyett) kávézókban, moziban, kiállításokon töltöttük az időt, mondhatni mindent tudtunk egymásról. Amikor otthagytam a főiskolát, egyre ritkábbak lettek a találkozások, eltávolodtunk egymástól. Ma már évek teltek el, és jó, ha egy évben egyszer összefutunk, közben pedig egy-egy rövidke e-mailt váltunk. Legutóbbi ?mi van veled? – kérdésemre ezt a választ kaptam: ?jól vagyok, csak rohanásban, egyelőre ennyit mondok: juliblogja.hu?. Persze, rohanás, ismerős, nekem is ezer dolgom van, azért gyorsan belekukkantok a blogba. Julira jellemzően bohókás, pöttyös háttéren görgethetem a szövegáradatot. Furán érzem magam. Egyrészt ismerős, pörgő nyelvezet, a témák is régi emlékeket ébresztenek (mozi, színház, sör, bor, kávézó, miért nincs sehol egy normális pasi? na és hol van már a tavasz, mikor nyitnak a szabadtéri kávézók, szórakozóhelyek?), másrészt viszont mintha egy idegen titkait olvasnám, arra gondolok, véletlenül rátaláltam egy naplóra, de amint egyre mélyebbre ásom magam az idegenem életébe, hirtelen ráébredek, nem illendő dolog más naplóját elolvasni. Ambivalens érzés vesz erőt rajtam, titkokat láthatok egy ember életéből, és ugyan ez az ember volt az, aki feljogosított erre, mégis úgy érzem, ez nem tartozik már rám. Akkor ez a kommunikáció legújabb formája? A ?hogy vagy? ? kérdésre ezentúl azt feleljük majd: ?olvasd el a blogomat?? Bele sem akarok gondolni, hova vezet ez. Akkor már az az évi egyszeri találka is csak a hálón jön létre majd, és már annyi személyes sem lesz a kapcsolatunkban, hogy azt mondjuk egymásnak (ha csak levélben is), hogy ?szia?. Írunk a nagyvilágba, aztán akit érdekel, mi van velünk, az kap egy címet, vagyis egy kulcsot a naplóhoz. Régen ez elképzelhetetlen lett volna. Régen. Tudom, elcsépelt már a múlt-jelen összevetéssel dobálózni, de talán észre kell vennünk, vannak olyan értékek a múltból, amit érdemes megőriznünk, időt szánni rá a Nagy Rohanásban.”

Köszi Alice!